Bege Nóra különleges látásmódja

Ha azt írom, hogy Koncz Györgyné volt június 23-án Balogh Mihály vendége a könyvtárban, arra nyilván senki nem kapja föl a fejét. Ha hozzáteszem, hogy a több jelentős díjat magáénak tudó sajtófotós hölgy Bege Eleonórának született, akkor talán többen. Hiszen a közismert pedagógus házaspár leánygyermekéről van szó, aki Karcagon született, ám a betűvetést már Jakab Jenőnétől tanulta meg rendesen a kunszentmiklósi általános iskola második osztályában.
- Bora néni közölte velem: egy lány nem írhat ilyen csúnyán! És el is érte a változást – mondta a Szülőföldemen című est első perceiben Nóra, aki az Eleonóra nevet soha nem használta, a Zizit viszont hosszú időn át igen, mígnem nyomatékosan felkérték rá, hogy hagyjon föl ezzel.
- Amikor a Madách színházba kerültem, és mondtam, hogy Zizi vagyok, kerek perec kijelentették, hogy arról szó sem lehet! Így hívták ugyanis az egyik öltöztetőfiút, így az övé volt az előjog. És ugyanez történ akkor is, amikor az első fotóm Zizi név alatt megjelent. Nem is egy, hanem mindjárt két férfi hívott föl, hogy kikérje magának a dolgot, mivelhogy ő a Zizi.
Így lett Nóra végül és véglegesen Nóra, akiről persze Balogh Mihály kérdései nyomán derült ki mindez. Sőt az is, hogy tudja a Kun Miatyánkot, amit Szappanos Lukács bácsitól, meg Galambos Sanyi bácsitól tanult meg, rajzra viszont Mózes Albertné Mimi néni, batikolásra pedig Honti László tanította, de jól emlékszik Szőke Kálmánné, Györffy Géza és Kalászi Zsuzsa útmutatásaira is.
Csak a matek! Az ne lett volna! Pedig édesapja mindent megtett, hogy megtanítsa erre a számára szörnyű nehéz tárgyra, boltost is csak úgy lehetett játszani, hogy a hetes számrendszerben gondolkodtak. Ám a kísérlet Nóra szerint eredménytelen maradt: a matematikát nem szerette meg, és sakkozni sem tanult meg.
Közben a szülei is rájöttek, hogy lányukat nem érdekli más, csak a képzőművészet, megvették neki hát az ilyen témájú könyveket. Szerencsére volt a gimiben önképzőkör, azon belül is fotó fakultáció, ahol végre kiélhette magát dr. Molnár Árpádné és testvére, Attila keze alatt. Végre voltak sikerélményei, és a tanulmányi eredménye is sokat javult. Szmena 8-as géppel fotózott, filmesztétikai könyveket olvasott, és mint mondja, az öccsével beültek minden filmre a moziba. El volt döntve, hogy operatőr szakra jelentkezik.
- Az első rostán hatszázszoros volt a túljelentkezés. De mivel 98 százalékos dolgozatot írtam, ezen még átjutottam. A másodikra aztán a fotóimat vittem be, amelyeken szerintem Illés Gyuri bácsiék halálra röhögték magukat.
Nem vették föl, hívták viszont 19 évesen a filmgyárba. De őt ekkor más a színház érdekelte. Gőz Béla asszisztense lett a Madáchban, a kellékeseknek segített, miközben élő klasszikusokkal – Sulyok Máriával, Ádám Ottóval és másokkal – találkozott. Mindez mégis rémálom volt a számára, mert nem ismerte Budapestet, így ha valahova elküldték rendszeresen eltévedt, a néhány perces útnak is hosszú bolyongás lett a vége. Közben az édesapja kedvéért jelentkezett a tanárképző főiskolára, ahova, ahogy ő fogalmaz, nagy szerencséjére nem vették fel.
Aztán a hosszú időn át Zizi névre hallgató lány hirtelen a Janicsák István vezette Zizi-labor nevű csapat körül tűnt fel. A zenekarral a színháznál került kapcsolatba, egy gyermekdarab előadása során. „Odacsapódtunk melléjük, mint technikai személyzet, kiszolgáltuk őket – mondja Nóra – Aztán, amikor egy újabb előadásra készültünk, Janicsákék hívtak, nem dolgoznék-e inkább velük.”
Igent mondott, és kávéfőző kisasszony, grafikus, díszlettervező, mindenes lett mellettük. És végül ez vezetett el a fotózáshoz.
- Jó neve volt a zenekarnak, sokat szerepeltek, ám amikor egy cikkhez fényképeket kértek tőlük, kiderült, hogy nincs semmi használható.. Nekiduráltam magam, lefotóztam őket, és el voltak ájulva, hogy milyen jók ezek a képek! Szerintem nem voltak olyan jók, de imádtam fotózni, laborálni.
Készült egy lemezborító is a Zizi-labor számára, majd más együttesek is fotókat, borítókat kértek tőle. Ahogy mondták: a különleges látásmód miatt. Nóra viszont azt mondja, akkor jött rá, hogy mennyire nem tud semmit, amikor bekerült az újságíró akadémián a fotóriporteri szakra. Bár ezt némiképp cáfolják a tények. Fotóesztétika tanára, Gera Mihály például rögtön beválogatta egy képét Az én fotógalériám című kötetébe. Majd az akkor induló Európa Magazinnál, a Kurirnál, a 168 Óránál és a Tina magazinnál folytatódott a pálya.
- A fotográfiában ekkor még nem volt politika. Beleadtuk szívünket, lelkünket, de nem szégyenítettünk meg senkit – mondja Nóra a házigazda Balogh Mihály kérdésére válaszolva. De nem ússza meg ennyivel. A tanár úr arról faggatja, Torgyánt például fotózta-e.
- Igen – hangzik a felelt – méghozzá a Harag Napján. Különös malőr, hogy elromlott a kisgazda-elnököt szállító mindkét gépkocsi, így Nóráék vitték le a politikust a bogárhátújukkal a rendezvény helyszínére. De voltak durvább esetek is. A Kurirnál dolgozott, amikor eltűnt egy kisgyerek, akit napokig nem találták.
- Természetesen ott voltunk, együtt egész nap a családtagokkal, a keresőkkel. A szülők nagyon bíztak benne, hogy a kisfiú él, talán csak elrabolták. Sajnos nem így volt, harmadnapra megtalálták egy szennyvízgödörbe fulladva. Az édesanyja a vállamon zokogott, én meg hazamentem fotók nélkül. Amikor ez kiderült, közölték, hogy másnap már ne is menjek be a szerkesztőségbe.
Valahol itt került szóba, hogy Nóra férje katasztrófafotós, és ebből épp elég egy a családban. No meg az is, hogy amikor 5 hónapos terhesen a rádiós tüntetést fotózta, a tülekedésben egy kolléga véletlenül lelökte a lépcsőről. Akkor határozta el, hogy ezt ő nem csinálja tovább.
Majd megszületett Marci nem sokkal azután, hogy édesanyja megkapta a fotóbiennálé fotóriporteri nagydíját. A sajtófotósból anya lett, akinek persze nagyon hiányzott a munka, és egy év után visszatért a pályára. Ám a kisfiú gyakorta megbetegedett, csakhogy az anyukájával lehessen. Így hát dönteni kellett: család, vagy karrier? És Nóra úgy gondolta, a férje pályaíve fontosabb, mint az övé.
Aztán jött Álmos, becenevén Szuszi, a második gyes után pedig a színházi fotózás. Aminek szintén története van. Nóra még otthon volt, amikor látta Zelki János filmjét a Baltazár színházról, ahol sérült, szellemi fogyatékos színészek játsszák a darabokat. Elhatározta, ha újra fotózni kezd, megkeresi őket.
Így is történt, bement hozzájuk fényképezőgép nélkül, így volt velük egy hétig, és csak ezt követően készült el az első kép. Lassan alakult ki a kapcsolat, ami aztán annál szorosabb lett. Fényképezi a bemutatóikat, portrésorozatot készített róluk és velük volt a francia Riviérán is. Ami az élményeken kívül egy első díjat is hozott a MÚOSZ 2006. évi sajtófotó pályázatán A teremtés mosolya című képsorozata révén.
Ezt megelőzően 1992-ben az újságírószövetség 2. díját kapta meg, egy évvel később pedig a fotóbiennálén az apácák életéről szóló, Szelid szolgálat című riportjáért a már említett különdíjat. Hosszabb szünet után 2003-ban a veszprémi fotótalálkozó különdíja, 2004-ben pedig a MÚOSZ harmadik díja következett. S persze egy csomó könyvben is ott találhatók Bege Nóra fotói. Így a Magyar Sportévkönyvben (1995), a Merre megy Magyarország? című kiadványban (1998), a Ki Kicsodában (2002), vagy épen a Szép álmokat Brumi mackó címet viselő mesekönyvben.
„Nem vagyok fotóművesz, csak fotográfus vagyok. Megszállottan szeretem a képeket, ennyi az egész” – nyilatkozta egy lapnak Bege Nóra, akinek néhány hónapja született meg a harmadik kisfia, Simon.
Sitkei Béla