Morzsák a negyvenéves Szappanos Lukács Népdalkör
életéből

Másfél évtizeddel a szabadságharc leverése után az osztrák hatalom elérkezettnek látta az időt némi lazításra a rebellis magyarok nyakába vetett pórázon. Óvatosan engedélyeztek hát bizonyos polgári szerveződéseket. Nosza, mozdult az ország – s mozdult Kunszentmiklós is. 1865 márciusában, Bors Károly járásbírósági végrehajtó és Zágonyi György, kántor vezetésével 28 működő tagból álló dalegylet alakult. A dalárda „…a két karigazgató kitartó szorgalma mellett…, esténként éjfélekig tartott tanulás után…” fél év múlva részt vett a Budapesten tartott országos dalünnepélyen. Büszkén vonult föl Liszt Ferenc előtt, és fújta a nótát a szentmiklósi dalárda, az elrongyolódott, másfél évtizeden át rejtegetett negyvennyolcas zászló alatt.
A gyorsan szerzett dicsőséget azonban elég hamar követte a dicstelen vég. A gazdákból és iparosokból, tisztviselőkből és tanítókból álló férfikar ugyanis 1870-ben, ”…Zágonyi György elköltözése és Bors károly megnősülése miatt – mert az asszonynak aggatott – teljesen feloszlott…”
Az első polgári dalárdánk röpke történetét maga Bors írta le 1893-ban. Az egykori karvezető keserűen jegyezte meg: lám, a példa bizonyítja, hogy lehetne Szentmiklóson dalárda, de sajnos még sincs. Mert nincs, aki kezébe vegye a szervezést, a karvezetést. Ez bizony kulcsszerep volt már Bors Károlyék idejében is…
Egy bő emberöltő elteltével, 1902-ben alakult itt újból kórus, ekkor azonban már az Ipartestület égisze alatt. Az Iparos Dalárda őrizte a település dalos hagyományait, noha látványos sikerek nélkül, leginkább a helyi rendezvények elmaradhatatlan szereplőjeként. Országos, sőt európai hírnévre a két világháború közt a táncos kiskun hagyományokat elevenítő Gyöngyösbokréta, a mai kórusnak nevet adó Szappanos Lukács, s az általa vezérelt kun verbunkos, meg a söprűs, a sapkás, törökös tánc röpítette Szentmiklóst.
A Dalárda kényszerű, 1948-as föloszlatása után hamar elfogyott az emberek nótás kedve, más, nehéz idők jártak akkoriban. De húsz év elteltével – lám, így ismétlődik a történelem! – megint csak enyhült a szorítás – hisz dalolva mégis csak szebb az élet, ahogy azt egy korabeli film címe is sugallta.
Akadt akkoriban egy ember az országban, aki – fölidézve az épp hogy csak elhunyt Kodály Zoltán „tiszta forrás”-ról szóló tanítását, - fölröpítette a pávát. Fölröpítette, ha nem is a vármegye házára, de legalább a televízió székházára. Vass Lajos, az 1969-70-es Röpülj Páva vetélkedő mindenese, szervezője és műsorvezető-riportere országos sikerű mozgalmat indított útjára. Új életre kelt a magyar népzenei mozgalom. Országszerte Pávakörök alakultak, melyek többsége a mai napig működik.
Alighanem sok köze volt ennek a nemes vetélkedőnek a szentmiklósi dalos föltámadáshoz is. 1969-ben, negyven évvel ezelőtt ugyanis megalakult a helyi Egyetértés Termelő Szövetkezet patronálásával a mai ünnepeltünk, az egykori népdalkórus.
A kort jellemző szomorú érdekességként kell leírnom, hogy míg a korábbi egyesületeinkről, kórusainkról jegyzőkönyvek, eseménynaplók, tagnévsorok és egyéb följegyzések formájában él a dokumentált emlékezet, akár száz-százötven évre visszamenőleg is, addig ennek a négy évtizednyi múltnak jóformán nincs, vagy alig föllelhető az írott emlékezete. Így azután ifjú Szőke Imre szíves fölkérésének, hogy gyűjteném egybe, s mutatnám be a kórus történetét, bizony csak nagyon hézagosan, inkább a szájhagyományra támaszkodva tudtam valamelyest eleget tenni.
Lássuk hát, mire emlékszünk, mit tudunk egyáltalán róluk.
Tudjuk, hogy Selyem Zsigmond tsz elnök, később országgyűlési képviselő adott helyet, és - a mai visszaemlékezők szerint - meglehetősen hullámzó értékű, hatású támogatást az alakuláshoz, induláshoz, a kezdeti működéshez.
Kik voltak az alapító kórustagok? Lássuk a nevüket – betűrendben!
Balogh András, Bóna István, Csörgő Pál, Dobos István, Gyenes Lajos, Kiss József, Komlósdi László, Komlósdi Zsigmond, Naszvadi László, id. Pető Vince, ifj. Pető Vince, Sipos József, Svarkai Antal, Szalai István, Szappanos László, Szennai Gábor, Tóth Béla, Tóth Ferenc, Tóth István, Tóth József, Tóth László, Zolnai Imre; - ők a már elhunytak.
Baski Imre, Hegedűs Sándor, Kiss Bertalan, Márkus József, Piróth Sándor, Sipos János, Szappanos Bálint, Szemes Sándor, - ők az élők, akik közül Szappanos Bálint ma is aktív kórustag, s a többiek közül hárman (Baski Imre, Hegedűs Sándor, Kiss Bertalan) eljöttek az évfordulós ünnepségre, ahol őket a közönség szívderítő, hosszan tartó vastapsa köszöntötte.
A kórus első karvezetője Simon Lajos énektanár volt, akinek heves természetét, olykor goromba indulatát a fiatalabb kórustagok az általános iskolából még a bőrükön is érezhették. De hallatlan zeneszeretetéről is ismert volt a tanár úr, akit a próbák során, a föllépések együttléteiben sokkal inkább utóbbi erényéért tisztelt az énekkar. Más volt ott a légkör, mint az iskolában – mondják ma is az emlékezők.
A kezdeti években, amikor a tsz kultúrterme nem épült még föl, a volt Új Élet Tsz nagytermében folytak a próbák, a későbbi MHSZ székházban. (Ez ma a kistérségi iroda és a pártok háza). Mindjárt az alapítás évében emlékezetes föllépésük volt a pesti bemutatkozás az Erkel Színházban. Az alapítóknak ma is féltve őrzött kincse az ott készült fotó. Ez volt a csízmás kórus, ahogy ezt a kép is mutatja. Csak a tsz elnök Selyem Zsigmond és a karnagy Simon Lajos lábán volt cipő.
Kezdeti föllépéseik – túl a helyi rendezvényeken – leginkább Kecskeméthez, a megyei népzenei találkozókhoz, és a lakitelki kórus-versenyekhez köthetők. Indult rendre egy női kórus is Lakitelken, valahonnan a környékről. De ahogy a szentmiklósiak megjelentek, azok az asszonyok már mondták is: na, itt mi máma nem nyerhetünk, mer’ möggyüttek a győztesök! Amikor 1971 novemberében először hozták el az első díjat Lakitelekről, s persze ponyvás teherautóval utaztak hazafelé, mint ahogy ez akkortájt rendre történt, éjfél körül megálltak az Aranyhomok szállónál. A büszke tsz elnök megvendégelte volna őket – ha lett volna még konyha. Így azután csak sós-paprikás könyeret öhettünk, és ittuk rá a sört, mint a vizet! – idézik föl nevetve ma is az esemény részesei. És idézik persze a kellemetlen következményeket is. Mert hogy az 52-es úton nem akart megállni a sofőr…
1973-ban az idős tanár, Simon Lajos karnagy elköltözött a településről. Ekkor Bessenyei Imre vette át a kórust, aki szintén tanárember volt. Ő hozta be a kórusba az asszonyokat, azóta vegyes karként működnek. A második karvezető – aki gyakran mondogatta nekik, hogy ez egy olyan kórus, amelyikkel szakmailag bármit meg lehetne csinálni – a tagok emlékezetében következetes emberként él. Kétórás próbákat tartott, s volt közben negyed óra szünet. Akkor lazíthattak, beszélgettek, még politizáltak is egy kicsit, meg tréfálkoztak, aztán folyt a munka tovább, de akkor már megint szigorúan csak az éneklés ment. A korszak legnagyobb sikereként az egri, országos kórustalálkozót és népzenei versenyt emlegetik az egykori résztvevők. Ez 1982-ben volt, amikor is kiválóan szerepeltek, s kilencedik helyezést értek el.
Itt jegyzem meg, hogy hosszú esztendőkön át gyakran kísérték a kórust a föllépéseiken a hol megalakuló, hol újraalakuló, különböző összetételű citerazenekarok, amelyeknek szervezője és vezetője a ma már kilencven esztendős, szintén kórusalapító Baski Imre volt.
A nyolcvanas évek első felére végképp elapadt a szövetkezet támogatási kedve, hajlama. Némi vajúdás után azután a József Attila művelődési ház vállalta a kórus gondozását, szakmai és anyagi hátterét. Ekkor Komjáthy Györgyné énektanár vette át a karvezetést. Ebben az időszakban kiemelkedő sikerként jegyzik a föllépést a Magyar Rádió márványtermében, ahol bő negyedórás műsorral szerepeltek. A kórus továbbra is elég sokat mozgott, eljutottak például Harkányfürdőre is, ahol a föllépést jókedvű fürdőzés körítette, s ezen a kiránduláson Pécs nevezetességeit, köztük a Zsolnay Kerámiagyárat ill. -múzeumot is megnézhették. Néhány év után Komjáthynétól ismét Bessenyei Imre vette át a kórust, s vitte a munkát egészen az 1991-ben bekövetkezett haláláig.
A rendszerváltás forgataga, s a karvezető váratlan halála ekkor majdnem „néhaivá” minősítette a kórust is. Az egyébként is bizonytalan időkben nagyon hiányzott az a bizonyos szervezői-karvezetői energia, amit hajdan már Bors Károly is nélkülözhetetlen működési föltételnek tartott.
Ekkor jött ifjú Szőke Imre, akit családi szálak már régebb óta kötöttek az énekkarhoz. Jött, és – akkor még szakképesítés nélkül, kevéske tapasztalattal, de fiatalos lelkesedéssel - belevágott. „Nem volna itt ma ez a kórus, ha Imre nem vállalja 1991-ben!” – állítják egyhangúlag a mai kórustagok. Velük, és az időközben karvezetői képesítést szerzett, s közel húsz év tapasztalatával bíró karnaggyal beszélgetve ismerhettem meg – ha csak vázlatosan is! - a népdalkör utolsó másfél-két évtizedét.
Megtudtam többek között azt is, hogy a kilencvenes évek elején újjászerveződött citerazenekarral megint többször léptek föl együtt. Ez ment néhány évig, aztán újra föloszlott a citerazenekar. Azóta szigorúan hangszeres kíséret nélkül szól az ének. Az emberi hang, a vox humana értékeire, szépségeire bízzák a hangzásukat.
A tagok elmondták a karvezetőről, hogy ő is szigorú, ha a munkáról van szó, mint az elődei, de ha a lazítás ideje jön el, akkor örömmel engednek ki egy kicsit – gyakran együtt. Egyikük jellemző adalékként idézte föl, hogy egyszer, amikor március 15-ére készültek, és túl sok volt már a próba, hát nagyon unták a végén, igen csak mentek volna már a dolgaik után. Ekkor gyorsan összebeszéltek, s az „Éljen a magyar szabadság, „Éljen a haza…” helyett azt hallhatta tőlük Szőke Imre, hogy: „Éljen a magyar szabadság - Menjünk már haza…” A karvezető persze vette a lapot, s a próba véget ért…
Ami a fellépéseiket illeti, a korábbi időkre jellemző versenyformációk megszűntek. Viszont működtek a megyei és az országos minősítő találkozók. A kórus ezeken a találkozókon rendre országos arany minősítést szerzett. Olyan szakmai pártfogóik, segítőik voltak, vannak, mint a népdalos Budai Ilona, s a népzenész Birinyi József.
Mostanában inkább a fesztiválok, falunapok divatja jött el. Gyakran hívják őket ilyen rendezvényekre. Ahogy számolják, az utóbbi években megvolt a havi átlag egy szereplésük. Ilyen föllépéseik voltak– a teljesség igénye nélkül! - Nagyvenyimben a Pünkösdi Dalos Találkozón, Rácalmáson a Tökfesztiválon, Solton a Tavaszi Napokon; Kunadacson a Falunapon, meg a Kunok Világtalálkozóján, Szabadszálláson a Szüreti bálon. Aztán ahogy együtt töprengenek a tagok, végül már csak úgy röpködnek a fölbukkanó helynevek: Abasár, Dávod, Dömsöd, Dunapataj, Dunavecse, Kecel, Kunpeszér, Lajosmizse, Tass, a határon túlról Szováta, Székelykeresztúr hangzik el, s a krónikás már jegyezni se győzi őket.
Olyan fórumokon szerepelnek szívesen, - állítják magukról, ahol népviseletben, szépen, egységesen előadott népdalcsokrokat kérnek-várnak a rendezők. Csak ha van elég idejük fölkészülni, ha meg tudják tartani a saját mércéjük szerint szükséges számú próbát, s ha a föllépés előtt valóban „együtt van” a produkció, illetve elegendő létszámmal tudnak megjelenni, akkor vállalják a vendégszereplést.
Amikor a repertoárról érdeklődöm, hamar kiderül: rendületlenül tartják magukat a tiszta forráshoz. A szülő- és lakóhely előnyt élvez. Lajtha László, Vargyas Lajos, Szomjas-Schiffert György, aztán a szabadszállási Kálmán Lajos és a helybéli Baski Imre fölső-kiskunsági népdalgyűjtései mindig műsoron vannak. Tisztelettel őrzik és örökítik tovább a névadójuktól, Szappanos Lukácstól rájuk hagyományozott kun verbunkos szöveget, meg a tőle eltanult Kun Miatyánkot. De ennél azért szélesebb a paletta: szívesen énekelnek dunántúli, Galga-menti, vagy éppen székely, csángó népdalokat is.
Van-e utánpótlásuk? – kérdezném, de kérdezés nélkül kiderül, hogy az nem gond, pedig az átlag életkor bizony elég magas. De mint eddig is, a nyugdíj körüli korosztályból verbuválódnak; azokból egészül ki a csapat, akiknek valamelyest több lesz a szabadidejük, ahogy letehetik a munka dandárját. A kórus különben is nagy család, és a család összetart. Házastársak, rokonok, szülők és gyermekek énekeltek, énekelnek együtt, vagy éppen követik egymást az együtt éneklésben. De a jövő azért is biztosnak látszik, mert hiszen a mostani karnagy feleségének nem aggat a kórus, mint hajdan Bors Károlynak. De hát hogy is aggatna, ha az asszony is éneket tanít, sőt kórust is vezet.
Támogatás? A kórus léte nem pénzkérdés – szögezi le ifjú Szőke Imre. Hiszen ma is szinte kivétel nélkül a saját pénzükön utaznak, emiatt mégsem aggódnak a jövőjükért. A karvezető úgy érzékeli, kezdik az emberek fölfedezni gyökereiket, nemzeti hagyományaink értékeit. A népzene tudatformáló erejű. Aki népzenében gondolkodik, képes a nemzetben is gondolkodni. És ez a szemléleti erősödés jelenti a kórus számára a legfőbb támogatást.
A kórustagok egyöntetűen állítják: nem sok olyan csoport található Kunszentmiklóson, amelyik ilyen régóta, folyamatosan és egyenletesen magas nívón működik, s teszi mindezt országos elismertséggel. Nyilván ezért is kapták meg az idén, fönnállásuk negyvenedik évfordulóján, a Kunszentmiklósért emlékérmet. Csak talán a szakmai csúcsra jutás hiányzik még az elismerések közül: a ritkasága folytán külön, magas értékkel bíró Arany Páva-díj, ami egy-egy arra érdemes kórusnak, mintegy az életműdíja.
Így azután, miközben gratulálunk a negyven évhez, s az emlékéremhez egyaránt, őszinte szívvel kívánjuk a Szappanos Lukács Népdalkör valamennyi tagjának, s kívánjuk az őket ünneplő önmagunknak, hogy mindannyian együtt ünnepelhessünk majd tíz év múlva, az ötvenéves évfordulón is.
Addigra talán fölrepül a színpadra az Arany Páva is…

A fenti írás Balogh Mihály munkája, azt átvenni, abból idézni, csak a forrás és a szerző nevének feltüntetésével lehet.